A blogot eredetileg magamnak készítettem, azért, hogy megörökítsem az életünket Mikeyval, amennyire csak lehet. Azért, hogy egyszer, amikor majd átmegy a szivárvány alatt (remélem jó sokára), akkor vissza tudjam nézni, hogy mi mindenen mentünk keresztül, és ne kelljen az őrületbe kergetni magamat a gondolattal, h nem volt boldog élete, és nem voltam jó gazdája.
Viszont nagyon úgy tűnik, hogy nem csak az én kedvemre való, hanem mások is szeretik a naplónkat, többek között te is, aki most olvasod, hiszen itt vagy, és olvasol. Köszönöm.
Jó érzés, ha hasznára lehet valakinek, ha csak egy sor is segítséget ad a kutyanevelésben. Én nem vagyok kiképző, csak a tapasztalataimat tudom megosztani másokkal, abból viszont akad bőven.
Tudom pl., hogy milyen érzés egy igazi kis köcsög kan terrierrel a póráz végén szembe sétálni egy másik kan kutyával, majd elveszteni az uralmat és heveny szívdobogás közepette szétszedni a kutyákat (pontosabban leszedni a másikról a sajátomat), ellenőrizni az áldozat egészségi állapotát, majd sűrűn elnézést kérni a másik gazditól. Mindezt persze csak azután, h az iskolában tanult módon helyreraktam a neveletlen dögömet, és végighallgattam a szemtanúktól, h milyen szemét vagyok, és hogy nem szabad bántani a kutyát. Hát persze, köszöntem a tanácsokat, és jobbra el.
Ma már viszont azt is tudom, h milyen érzés, amikor három kan körbeállja a kutyámat, majd egyetlen szóval kihívom onnan, lábhoz kerül és köszönés nélkül távozunk. Vagy amikor az agility pályán az akadály előtt ül, és csak azt várja, h indítsam, és úgy dolgozik, mint egy angyal. Ilyenkor érzem, h megérte.
Igenis boldog, és igenis jó gazdija vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése